2017. január 20., péntek

Helyzetjelentés

Sziasztok!
Sokat gondolkoztam azon, hogy mit is kellene tennem. Egy bizonyos idő után már nem éreztem azt, hogy jól menne az írás. A részek minősége romlott és a mennyiségük is csökkent, elvesztettem a motivációmat, és most teljes kétségbeeséssel ülök itt. Az előző részhez egyetlen véleményt sem kaptam, a blogot pedig elsősorban nektek szeretném csinálni, ha egyáltalán van még itt valaki, ugyanakkor azt sem akarom, hogy több hónapot kelljen várnotok két rész között. Sokáig gondolkoztam azon, hogy törlöm ezt a blogot, és a másik kettőt is, felfüggesztem az ask.fm-es profilomat és végleg eltűnök a blogger világból, ugyanis nehéz időszakot élek át. Idén érettségizem, a magánéletem sem éli jelenleg a fénykorát, és teljes ötlethiányban szenvedek.
Valamiért mégis úgy döntök most, hogy nem megyek el véglegesen, csak időt kérek. Ha másért nem is, Niall egy jobb történetet érdemel. Amint elkezdődik majd nekem is a nyári szünet, újult erővel térek vissza, és igyekszem majd mindenkit tovább boldogítani, ha még kíváncsiak vagytok rám egyáltalán.
Bocsánatot kérek, egyáltalán nem így terveztem.
Az iskolához pedig kitartást, hamarosan vége. :)
Nonci.xx

2016. december 12., hétfő

13.- rész


Sziasztok! :)
Először is bocsánatot szeretnék kérni azoktól, akik még itt vannak. Sajnálom, hogy eltűntem majdnem 1 hónapra, kicsit nehéz most nekem  valamiért az írás. Mikor időm lenne, akkor kedvem vagy éppen ötletem nincs, vagy fordítva. Most mégis itt vagyok, nem akarom feladni. Ugyanakkor bocsánatot szeretnék kérni azért is, mert ez a rész elmondhatatlanul pocsék lett. Teljesen visszatükrözi az erőlködésem és ez zavar. A héten viszont itthon leszek, és megpróbálok előre megírni pár részt.
Ha még itt vagytok valamilyen formában adjatok magatokról jelet. :)
Kitartást a sulihoz, nemsokára téli szünet, és ne felejtsétek a legfontosabbat #ProudofLouis <3 
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

A kezdeti szorongása egyre jobban kezd elmúlni, élvezem, ahogy feloldódik a társaságomban. Mikor beléptem a szobájába és helyet foglaltam az ágya szélén, ő a másik sarokba kuporodott le, nem nagyon beszélt, és nem is nézett a szemembe. Most pedig itt ül mellettem és mosolyog. A levelet, amin egész délelőtt dolgoztam nem adtam neki oda, úgy döntöttem, hogy elteszem, ha van rá lehetőségem, hogy személyesen is beszéljek vele. Először nagyon meglepett, hogy itthon találtam, ha nem ilyen helyzetben lennénk, biztosan megmondtam volna neki a véleményemet a lógásáról.
Elmondtam, hogy nem szándékosan akartam megbántani. Borzasztóan bántott, ahogy aznap viselkedtem vele, s miután bulizni ment nem tudtam mit tehetnék. Inni kezdtem, és mire magamhoz tértem, már a pincében álltam és egy gipszből készült ló fejet bámultam. Aztán Dakota rám talált és ordibálni kezdett, esélyt sem adott arra, hogy megmagyarázzam a dolgokat. Miután elrohant, először a szobámba mentem, később pedig már nem bírtam tovább, és úgy döntöttem, hogy levegőre van szükségem. Nem érdekelt a Modest, nem érdekeltek a hülye szabályok, csak szabadulni akartam. Nem tudtam merre megyek, nem érdekelt semmi sem. Végül nem jutottam messzire, és ezt a térdemnek köszönhettem. Mikor visszaértem, nem sokkal később hallottam, hogy Dakota is haza jött, szerettem volna átmenni hozzá és megbeszélni a dolgokat, valamiért mégsem tettem, így is eleget bántottam aznap. Egyedül az a gondolat nyugtatott meg, hogy haza jött, azt már csak remélni tudtam, hogy semmi baj sem történt, főleg nem vele.
Ámulattal nézem ahogy elterülve fekszik mellettem, egy párnát a hasához szorít és nevet,már nem is tudom mit mondtam neki, amitől ennyire jó kedve lett.
- Akkor rendben vagyunk? - a hangom bátortalanul cseng.
- Igen, de nem szeretném, ha máskor is csinálnál ilyet - az eddigi vidámság, ami az arcán volt, hamar eltűnik, s helyette ismét az a komoly lány jelenik meg, akivel napok óta minden nap összefutok a házban. Némán bólintok, ám még mielőtt úgy döntenék, hogy hagyom pihenni, kitárom felé a karom, s miután az ölembe mászik, szorosan magamhoz ölelem.
- Mit szólnál hozzá, ha eljöhetnél velünk a stúdióba, ha már nem mentél ma iskolába? - a hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, és mondhatni olyan izgatott leszek, mint egy óvodás.
- Ami azt illeti, voltam iskolában, a második órám után jöttem haza.
- Megragadtad a lényeget - felnevetek az értetlen arckifejezését látva. - Azt kérdeztem, eljössz-e velünk stúdiózni.
- Nekem ez ilyen magán dolognak tűnik - megszakítja a szemkontaktust, és inkább a zokniját kezdi figyelni, mintha az sokkal fontosabb lenne annál, amit én szeretnék. Utálom, hogy ennyire bizonytalan.
- Ha magán dolog lenne, nem hívnálak. A fiúk is  nagyon szeretnek téged, biztosan nem zavarnál, mielőtt még ezt a kifogást is felvetnéd. Fél óra múlva jön értünk a kocsi, ha úgy döntesz, hogy eljössz velünk akkor 20 perc múlva lent találkozunk - olyan gyorsan beszélek, ahogy csak tudok, mégis megpróbálok érthető maradni, és nem utolsó sorban arra is figyelek, hogy előbb eltűnjek a szeme elől, minthogy tiltakozhasson.
A telefonomra pillantva megerősítem a tényt, hogy valóban fél óra van még indulásig, ezért a konyhába sietek, hiszen a stúdióban töltött idők nem 2 perces munkálatok, és úgy tűnik ezt a fiúk is tudják.
Lehuppanok az egyik üres székre, és elmarok egy hatalmas szendvicset az asztal közepéről.
- Ha minden igaz Dakota is jön - mondom, majd beleharapok a szendvicsembe, hogy időt nyerjek, mielőtt a fiúk bombázni kezdenek a kérdéseikkel.
- Szóval akkor kibékültetek? - kérdezi elsőnek Zayn, én pedig bólintok, és egy újabbat harapok, csakhogy ne kelljen megszólalnom. - És hogy érted azt, hogy eljön velünk?
- Úgy értem, hogy elhívtam. Nem akarom, hogy itthon legyen egyedül, amikor elvihetjük akár magunkkal is.
- Felőlünk rendben - Liam és Zayn egyszerre szólalnak meg, és már most tudom, hogy Dakota jól fogja érezni magát.

A kanapén kuporog Harry és Liam között, még azt a szendvicset szorongatja az ujjai közt, amit indulás előtt nyomtam a kezébe. Hatalmas üvegfal választ el tőle, én pedig megpróbálok inkább Julianra és a fejemen lévő fülhallgatóra koncentrálni. Behunyom a szemem,és átadom magam a zenének, azonban úgy látszik sikertelenül. Julian még legalább kétszer elénekelteti velem a dalt, több verzióban is, mikor végre úgy dönt, hogy helyet foglalhatok a mögötte lévő kanapén.
Lepacsizok Liammel, miközben helyet cserélünk, felkapok egy üveg ásványvizet a kis asztalról, végül pedig helyet foglalok Zayn mellett.
- Úgy tűnik hiába való volt a reggeli ébresztőm - Harry suttogása csapja meg a fülemet.
- Megspóroltál volna nekem egy reggeli morgolódást, az biztos - olyan csendesen beszél, hogy szinte alig hallom.
- Akkor miért mentél el? - Harry kérdéseitől majdnem félre nyelem a vizemet, és mondhatni féltékeny is leszek kicsit, amíg eszembe nem jutnak a reggel történtek. Mikor a reggelinél Zayn megemlítette, hogy Dakota még mindig nem jött le, s miután megállapítottuk, hogy elfog késni, egyedül Harry állt fel, hogy megnézze minden rendben van-e. Legalább 10 perc elteltével Dakota szitkozódva rohant el mellettünk, felkapta a kávéját, s miután belebújt a cipőjébe és a kabátjába, már csak a hangos ajtócsapódásból tudtuk, hogy elment itthonról.
- Nem gondoltam volna, hogy annyira fáradt leszek, hogy lógásra vetemedjek - a kuncogása annyira aranyos, hogy kiráz tőle a hideg.
- És egyébként jól érzed itt magad?
- Igen, elképesztőek vagytok - bár nem hozzám beszél, akaratlanul is mosoly szökik az arcomra. Elmondhatatlanul boldogít az, mikor valami olyat sikerül csinálnom, amitől jól érzi magát. Talán egy nap, mikor lesz elég bátorságom, hogy egy kicsit másként közeledjek felé, még akár valami jó dolog is történhet közöttünk. Bele sem merek gondolni, hogy mi lesz, ha a management úgy dönt, vége a csapatépítésnek és újra szabadok lehetünk. Vajon fogunk-e még találkozni, vagy tartjuk majd a kapcsolatot? Hiszen, a tény, hogy már nem fogunk egy lakásban élni nem változtathat semmin, azt leszámítva, hogy ő iskolába jár, és csak kéthetente dolgozik, nekünk ott lesznek a koncertek, a folyamatos turnék, ami mondhatni hiányzik, ugyanakkor mégsem akarok megválni a jelenlegi helyzettől. Még valamennyire élvezem is ezt a különös bezártságot.
- Ezt úgy mondod, mintha te nem lennél tehetséges semmiben sem - a mondat véletlenül  csúszik ki a számon, de mégsem bánom. Sokat sejtő pillantással nézek rá, az ő arca pedig egy fehérebb árnyalatot ölt.
- Úgy érzem ez egy olyan dolog, amibe engem még nem avatott be senki sem.
- Sajnálom Harry, de ez a mi titkunk - sietek Dakota segítségére, hogy legalább valamennyire menteni tudjam a menthetőt. Elgondolkozom azon, hogy ő mennyire tudhatja magáról azt, hogy mennyire tehetséges, bámulatos, vagy akár gyönyörű?
Julian hangja zökkent ki a gondolatmenetemből, ami egyre jobban magába szippant, miközben egyre nagyobb pánikot kelt bennem. Elsőnek pattanok fel, s miután elköszönök tőle, elsőként hagyom el a stúdiót. Akár egy zombi úgy vonszolom el magam a kocsiig, de bármennyire is szeretnék most egyedül lenni, ezzel még várnom kell. Ismét fel kell öltenem a már jól ismert maszkot, amivel elrejthetem talán a legnagyobb titkomat, azt, hogy beleszerettem Dakotába. Nem akarom, hogy ő vagy a fiúk ezt tudják, még nem.

2016. november 12., szombat

12.- rész

Hajnali 3 van, a szemeim alatt sötét karikák éktelenkednek, de még mindig képtelen vagyok az alvásra. Az ajtóban toporogva várom, hogy Zayn végre felöltözzön és elindulhassunk végre, még akkor is, ha nekem semmi keresnivalóm nincs odakint. Egy pokrócot szorongatva lépdel lefelé, felkapja a kabátját, s miután belebújik a cipőjébe is, kérdő tekintettel pillant rám.
- Minek a pokróc? - kérdezem normális hangerőn, miközben bezárom magunk után az ajtót.
- Tudod, hiába van hideg, én le szeretnék ülni.
- Azt hittem csak jövünk és megyünk - értetlenül pillantok hátra, majd gyorsítok a lépteimen, és összébb húzom magamon a kabátot.
- Úgy is lesz.
Egy közeli padra ülünk le, a környék csendes, és az autók száma is csak fél óránként haladja meg az egyet. Niallel mindig ide jöttünk, ezért ismerem túlságosan is a környékbéli elhagyatott utcákat.
- Szóval, végre beavatnál  a terveidbe? - faggatom, mikor kényelmesen elhelyezkedik. Előveszi a zsebéből a számomra már ismerős dobozt, én mégis nemet intek a fejemmel, mikor megkínál. A bizonyos éjszaka után elmondtam neki, hogy mikor levegőre volt szükségem, az ő kabátja volt rajtam, én pedig hirtelen felindulásból kihasználtam az alkalmat, és eltulajdonítottam egy szál cigit a dobozából. Megfogadtam magamnak, hogy soha többet nem teszek ilyet, azóta pedig Zayn mindig kihasználja az alkalmat, hogy felajánlhasson egy szálat.
- Majd én beszélek vele - válaszol lustán, és egy újabb slukk után a szájával 'o' alakot formálva igyekszik füstkarikákat fújni, több, kevesebb sikerrel.
- Erre a válaszra kellett fél napot várnom? - felpattanok, legszívesebben itt hagynám, de tudom, hogy nem tehetem.
- Ülj vissza - a hangja nyugodt, megvárja amíg ismét helyet foglalok mellette, és csak azután kezd el beszélni. - Egész nap azon gondolkoztam, hogyan tudnék nektek segíteni. Holnap beszélni fogok Niallel, úgy ahogy veled is beszélgettem nem olyan rég. Tudom, hogy ez számodra teljesen hülyeségnek hangzik, de hidd el, hogy működni fog.
Elnyomja a cigijét, s miután magamhoz térek a gondolataim fogságából én is felállok, összehajtom a pokrócát és néma léptekkel követni kezdem. Egész úton azon rágódom, hogy vajon Niall, hogyan fog reagálni Zaynre, hogy egyáltalán mit mondhat majd neki Zayn, és, hogy ezután is jóban leszünk-e.  A lelkem mélyén tudom, hogy nem akartam megbántani Niallt, mikor rátaláltam a pincében, de nagyon rosszul esett, hogy nem hallgatott rám, és felfedte maga előtt azt a titkot rólam, amit én még sosem mertem senkinek.
- Gondoltad volna, hogy ilyen jóban leszünk? Úgy értem, nem voltam valami kedves veled, mikor ideköltöztünk.
- Miért jóban vagyunk? - felnevetek az arcát látván, a kezébe nyomom a pokrócát amit eddig a kezemben szorongattam, helyette pedig a zsebeimben kezdek el turkálni. A mutatóujjamon pörgetem az apró kis kulcsot, s mikor beérünk az utolsó utcába, a maradék utat már szinte futva tesszük meg.
Átfagyva lépek be a kellemesen meleg lakásba, a cipőm és a kabátom ledobom az egyik székre. Az órára pillantva jövök csak rá, hogy holnap borzalmasan nehéz lesz a felkelés, hiszen már csak 3 órám maradt az alvásra. Hosszú napok óta viszont megkönnyebbülve érzem magam, és mondhatni boldogabbnak, ezért inkább csak vállat vonok, és a hűtőhöz sétálok, amiből egy doboz tejet veszek csak ki. Két bögrébe töltve melegítem meg, s miután finom kakaót varázsolok belőlük, az egyiket átadom az asztalnál várakozó Zaynnek. A szemein látom mennyire fáradt, ezért könnyen megállapodok vele azon, hogy a kakaóját már nem itt lent fogja meginni. Udvariasan maga elé enged, csendben tesszük meg ezt a rövid utat, ám még mielőtt mindketten elvonulnánk a saját szobánkba, megállítom, és szorosan megölelem.
- Köszönöm - motyogom a mellkasába, majd a bögrét a számra szorítva eltűnök a saját ajtóm mögött.
Könnyedén felhörpintem a még meleg italt, s mielőtt végleg lefeküdnék aludni, legalább 3 ébresztőt is állítok a biztonság kedvéért, hiába érzem azt, hogy egyikre sem fogok felébredni.

A reggelem pokolian kezdődik. Mérlegelem a dolgokat, de hiába szeretnék itthon maradni, mindig sikerül belebotlanom valakibe, aki megakadályoz. Megúszhattam volna az egészet, ugyanis a jóslatom beteljesült, az összes ébresztőmet átaludtam, de Harry volt olyan kedves, hogy benézett hozzám, és addig nyaggatott, amíg fel nem keltem.
A legalább fél óra hátrány miatt nem vesződöm sminkeléssel, és  a hajamat is csak egy laza copfba fogom, nem töltök el hosszú perceket sem a szekrény előtt, azt veszem fel, ami elsőnek kerül a kezeim közé. Morgolódva kapom fel a kabátomat, becsapom az ajtót magam után, és a szokásosnál is gyorsabban kezdem el pakolni egymás után a lábaimat.
Az eget sötét felhők borítják, és a szél is egyre jobban fújni kezd,mikor pedig beérek az iskola utcájába egy hideg esőcseppnek sikerül az én orromra pottyannia. Rohanni kezdek, és most az egyszer szerencsém van, miután becsukódik mögöttem az ajtó, leszakad az ég. Felszenvedem magam a második emeletre, s miután elfoglalom a becses helyem, a már kissé kihűlt kávémat kezdem el kortyolgatni, de úgy tűnik hiába. A rohanás és a kávé egyvelege meghozta a kívánt hatást, de úgy tűnik, hogy ez csak az első órára volt elég. Második órán ismét rám tör a borzalmas fáradtság, hallom a matek tanárom szavait, de képtelen vagyok valami érthetőt is felfogni belőlük. Az asztalra könyökölve megtámasztom a fejem, s mikor már nem bírom tovább, nem küzdök a fáradtság ellen, becsukom a szemeimet, és legközelebb már csak a csengő éles hangját hallva nyitom ki őket.
Ráveszem magam arra, hogy felkeljek, tudom, hogy felesleges itt ülnöm, hiszen figyelni már úgysem tudok, ha pedig kellően éber lennék, a gondolataim úgyis Niall körül járnának.
A teremben kifüggesztett órarendre pillantok, ami megerősíti bennem a tényt, hogy egy olyan óra következik, amin nem kell együtt lennem a többiekkel, ilyenkor senki sem gyaníthat semmit, ezért összeszedem minden cuccom, kisétálok a teremből, de a helyett, hogy oda mennék, ahol az órám lesz, egyenesen a mosdóba megyek. Becsengetés után várok még pár percet, majd amikor sikeresen meggyőződöm arról, hogy a folyosók üresek, a lehető leghalkabban elindulok kifelé. Sikeresen kijutok az utcára, a fejemre húzom a kapucnim, és meg sem állok addig, amíg haza nem érek.
Nem tudom, hogy a fiúk hol lehetnek, de nem akarom, hogy tudjanak rólam. Csak a sáros cipőmet veszem le, amit egy kevésbé jól látható helyre dugok el. A lélegzetemet visszatartva igyekszem fel az emeletre, a ténytől, hogy lebukhatok, a szívem iszonyatos tempóban kezd el dobogni, a kezeim pedig remegnek. Addig nem nyugszom meg, amíg be nem léphetek a szobámba. Kifújom az eddig bent tartott levegőt, a táskámat és a kabátomat ledobom az első székre, én pedig a bemászom a kellemesen puha ágyamba, amit nagy hiába volt korán reggel itt hagyni.
Bármennyire is szeretném, csak másfél órát sikerül aludnom, magamban morgolódva mászom ki az ágyból, hogy a konyhában ihassak egy bögre meleg teát, de az egészet nem gondolom át, ahogy kilépek a szobából, a tekintetem összetalálkozik Niall kék íriszeivel. A vér is kifut az arcomból, és ő is eléggé meglepődik.
- Te mit keresel itt? - kérdezi, én pedig kénytelen vagyok bevallani neki, hogy ellógtam.
- Mi van a kezedben? - az ujjai közt szorongatott papírra bökök, amit szégyenlősen a háta mögé rejt.
- Az ágyadra akartam tenni, hogy lásd amikor haza jössz, de most, hogy már itt vagy nincs szükség rá. Most már inkább csak azt szeretném megkérdezni, hogy beszélhetünk-e?
Hosszú perceknek tűnő ideig bámulok rá, nem is tudom mit mondjak, ezért csak bólintok, s miután belép a szobámba, én becsukom magunk mögött az ajtót.

2016. október 30., vasárnap

11.- rész

Sziasztok! :)
Meglepetés! A szokásos 2 hét helyett most úgy döntöttem, hogy nem hagyok rész nélküli hétvégét. Igyekeztem, hogy ez ne menjen a minőség rovására, de azt nem ígérhetem biztosra, hogy ez sikerült is. A részt borzalmasnak és rövidnek találom, de bízom abban, hogy nektek tetszeni fog, én bárhogyan is próbálkozom, nekem nem fog menni.
Ha bármilyen kérdésetek van ask.fm-en megtaláltok, nyugodtan hagyjatok kommentet, iratkozzatok fel, még linkcserét is kérhettek.
Remélem mindenki kipiheni most magát, jó szünetet és jó olvasást! :)
Nonci.xx

Mióta Niall számára kiderült a kis titkom, úgy döntöttem ideje kicsit változtatnom néhány dolgon. Azt nem tudom, hogy a többieknek elmondta-e, hogy mi történt, egy dologban viszont biztos vagyok, ők azért jöttek ide, hogy újra egy csapatot alkossanak, és ehhez a csapathoz én nem kellek, nincs szükségük rám. Tudom, hogy hálásnak kellene lennem azokért, amiket értem tettek, és amiket nekik köszönhetek, mint például a négyes dolgozatok, a rengeteg motiváció, vagy az, hogy akaratom ellenére megvették nekem az egész lakást, de mégsem tudom ezt tovább csinálni. Nem kell velük barátkoznom, vagy a nyakukon lógnom csak azért, mert itt laknak, a magány mellett pedig jobban oda figyelhetek a tanulásra, hiszen nincs más napközben, ami leköthetne. A maradék időmet és a szabad hétvégéimet pedig igyekszem nem a négy fal között tölteni. Megpróbálok minél többet lenni Julieval és a barátaival is, még ha ez hajnali bulizásokba is kerül.
Hajnali fél négy van, mikor Colin kocsija megáll a házunk előtt. Az elmúlt két hét alatt sikerült valamelyest megbarátkoznom vele, de a kapcsolatunk még mindig nem olyan szoros, hogy bármit is eláruljak neki magamról, vagy a mostani életemről, mondhatni fele annyit tud csak, mint Julie. Mielőtt kiszállok, felé hajolok egy gyors puszit hagyok az arcán, s miután elköszönök, kiszállok a fűtött autóból, a csípős hidegben botladozom el a bejáratig. Colin csak akkor hajt el, mikor képes vagyok eljutni az ajtóig, onnantól pedig teljesen magamra maradok. Először elgondolkozom azon, hogy inkább a hátsó ajtót választom, aztán mégis elvetem ezt az ötletet. Túl részeg és fáradt vagyok ilyen dolgok megvalósításához, ezért inkább mégis a főbejáratot választom. Mikor benyitok sötétség fogad, igyekszem halkan eljutni a szobámig, de a szédülés, ami végtelen idők óta kísért, először a konyhába terel. Egy pohár vizet szorongatva ülök le a konyhaasztalhoz, a hajam valószínűleg csapzott és a sminkem is szétkenődhetett. A hangos zene még a fülemben lüktet, nekem pedg szükségem van erre a csendre, amíg össze nem szedem magam eléggé, ahhoz, hogy biztonságosan megmászhassam azt a pár lépcsőfokot.
Kis idő múlva ez a csend és a nyugalom, olyan jól eső érzéssel vesz körbe, hogy kedvem támad a konyhában elaludni, még a szédelgés és a hányinger sem zavar. A szemeim kezdenek leragadni, s már éppen úgy döntök, hogy ideje felmennem, mikor halk léptek ütik meg a fülemet. Az arcom égni kezd, a szívverésem felgyorsul, a torkomban pedig egy gombóc jelzi az idegességemet. Az arcomat a tenyerembe tehetem, hiszen már túl késő, nem bújhatok el, bárhogyan is szeretném. Nem kell sok, hogy megérintse a vállamat, mire megborzongok, és talán egy kicsit ugrom is.
- Minden rendben? - Zayn hangjában van valami, olyan együttérzőnek hangzik, hogy elsírom magam. - Ne sírj, minden rendbe fog jönni - mondja. Kihúzza a mellettem lévő széket, a kezemnél fogva felállít, s mikor kényelmesen elhelyezkedik, az ölébe ültet. A hátamat simogatva, megnyugtató szavakat suttog a fülembe, amitől percek alatt megnyugszom. - Tudod, én is szeretek rajzolni, vagy akár festeni. Ebben semmilyen szégyellnivaló sincsen - apró mosolyt ereszt meg felém, aminek hatására nekem is mosolyognom kell.
-  Elmondta? - mindössze csak ennyit tudok kinyögni.
- Tudod, nem volt nehéz kitalálni. Egyszer festékes voltál, mikor haza jöttünk a stúdiózásból, napokkal ezelőtt egy festményért érdeklődtek nálad. Nem volt nehéz kitalálni, hogy művészeti iskolába jársz, ami egyébként sem volt titok, azt pedig főleg nem, hogy a pincében rejtegeted a műveidet. Nem Niall mondta el, magamtól jöttem rá, ő csak megerősített ebben, mikor észre vettem, hogy mindketten pocsékul néztek ki. Kérlek, ne utáld ez miatt, mert a vak is látja, hogy ez mindkettőtöknek rossz.
Nem akarok beszélni a valóságról, tudom, hogy igaza van, annak ellenére is, hogy egyikőjük sem ismeri a múltamat,éppen ezért csak bólintok, és hagyom, hogy beszéljen.
- Nem szégyellem, csak nem akartam elmondani, és igazából, nem csak festek, szobrok is vannak oda lent - bökök az ajtó felé, nem tudom miért osztom meg ezeket vele, de már úgyis majdnem mindent tud, és nem utolsó sorban jól esik magamtól elmondani neki az egészet.
Legalább két órán keresztül beszélgetünk, önként megígéri, hogy hallgat erről az egészről, még a beszélgetésünkről is, ha cserébe megbocsájtok Niallnek és rááldozok egy alkalmat arra is, hogy együtt festegessünk egy délután. A torkomban lévő gombóc, már nem akar megfojtani, sokkal nyugodtabbnak érzem magam, mint órákkal ezelőtt.
- Azt leszámítva, hogy csak egy üveg vízért jöttem le, örülök, hogy rád találtam - mondja, miközben kivesz a hűtőből két üveget, s az egyiket a kezembe nyomja, egy levél fájdalomcsillapítóval együtt. Értetlenül nézek rá, de ő továbbra is makacskodik. - Reggel szükséged lesz rá, borzasztó pia szagod van - nem szándékosan teszem, de a kijelentésén hangosan felnevetek. Eltakarom az arcom, próbálom tompítani a hangom, úgy, ahogy Zayn is a számra szorítja a kezét, de a nevetésem semennyire sem tudom lecsillapítani. A vállaim rázkódnak, és a könnyem is kicsordul, a hasam pedig fájni kezd, mire sikerül elhalkulnom. - Reggel már nem fogsz így nevetni - mosolyog rám, s miután megbizonyosodik arról, hogy nem verem fel az egész házat, maga előtt terelgetni kezd. Egészen a szobámig kísér, háttal állva megvárja, amíg szerencsétlenkedve átöltözöm, s mikor kényelmesen elhelyezkedem, egy homlokpuszi után elköszön, nekem pedig a tartalmas éjszaka után is csak másodpercek kellenek ahhoz, hogy hamar elaludhassak.
Talán dél körül lehet, mikor felébredek, a fejembe pedig borzalmas fejfájás nyilall, mikor megmozdulok, már értem, hogy miért kellett a fájdalomcsillapító. Sokáig fekszem, elmélyedve a gondolataimban, ebben az állapotban borzasztóbban érzem magam, mint eddig. Megpróbálok visszaemlékezni a tegnap estére, összerakni a hajnali beszélgetésünket Zaynnel, és kitalálni, hogy mihez is kezdjek magammal, vagy hogyan kérjek bocsánatot Nialltől azután, hogy összeszedem magam.
Hogyan tehetem jóvá a bűneimet? Mindössze ennyi jut eszembe, elküldöm az üzenetet Zaynnek és várok. A tegnap este után reménykedem abban, hogy továbbra is olyan segítőkész lesz, és segít megoldani a legújabb problémát, amit ismételten csak magamnak okoztam.
Melyiket a sok közül? Érkezik a válasz, én pedig kénytelen vagyok nem elengedni egy szemforgatást, mielőtt visszaírok neki.
Én az utolsó kettőre gondoltam.
Van egy ötletem. :)
 Ez az üzenete az utolsó, többet nem ír, én pedig túlságosan is rosszul érzem magam ahhoz, hogy felkeljek és megkeressem, hogy aztán kérdőre vonhassam, ezért inkább ráhagyom, és megpróbálok kitalálni valamit, hogy a kiszámíthatatlanságomat és a makacsságomat hogyan tudnám elnyomni magamban, mielőtt egy újabb fontos embert marok el magam mellől.

2016. október 23., vasárnap

10.- rész

A múlt heti kiruccanásunk óta megígértem Niallnek, hogy, ha titokban tartja ezt, akkor talán többször is elmehetünk csavarogni esténként. Heves bólogatásba kezdett, s azóta ismét olyan boldognak látom, mikor megismerkedtünk. Megígértettem vele, hogy az iskola és a munka miatt csak minden második hétvégén tudunk menni, ha a tanulás miatt nem is, a korán kelés biztosan zavarni fog, ha egész hajnalban a városban lődörgök.
Szemernyi tekintettel sincs arra, hogy még alszom, mikor becsapja a hálószobám ajtaját. Lábai, és azoknak dübörgése egyenesen az ágyamig hozza. Nem tudom, hogy mennyi lehet az idő és őt sem érdekli, hogy még aludni szeretnék, szólongatni és bökdösni kezd. Lustán emelem fel a kezem, oda sem nézve kezdem el keresni, s mikor a kezem az arcához ér, megpróbálom eltolni magamtól. Felnevet, ezt követően pedig valami nedves éri a tenyerem. Kipattannak a szemeim, s miután a lepedőbe törlöm a nyálát, ráfigyelek.
- Mit akarsz? - morgom, miközben az arcomat kezdem el dörzsölgetni.
- Elkésel az iskolából.
-Louis, szombat van - motyogom, miután sikeresen megállapítom, hogy nem aludtam át semmit sem.
- A francba.. - a fejemet a párna alá rejtem, de még így hallom, a szitkozódását, amiért nem sikerült átvernie. - Mindenesetre azért felkelhetnél, borzalmasan unatkozunk, és valaki keresett téged, úgy egy fél órája.
- Micsoda? Ki volt az? Ugye nem nyitottátok ki az ajtót? - hirtelen olyan éber leszek, hogy úgy érzem, körbe tudnám futni az egész várost, ugyanakkor elfog a rémület is. Mi történik, ha a fiúk ajtót nyitottak, és most kiderült a titok, hogy nálam laknak?
- Nem nyitottunk ajtót, csak álltunk ott és hallgatóztunk. Én felakartalak kelteni, de Liam nem engedte. Egy nő volt itt, és valami festményt mondogatott, miután kopogott.
- Hányadika van?
- 25, miért? Ki volt az a nő, és milyen festményt akar?
- Majd később elmagyarázom - egy halvány mosolyt eresztek meg felé, megkérem, hogy távozzon, majd a szekrényemhez lépve, gyorsan felöltözöm. Villámgyorsan rohanok át a fürdőszobába, s miután rendbe szedem magam igyekszem minél hamarabb lejutni a földszintre.
- Gyors voltál - jegyzi meg Niall, én pedig akaratlanul is elmosolyodom, miközben a konyhába megyek egy bögre kávéért. Nem tudom elhinni, hogy elfelejtettem a megrendelést. Fogadni merek, hogy hiába állítottam még ébresztőt is, a fáradtságtól fel sem ébredtem rá.
- Figyeljetek srácok, a nő aki nemrég itt volt, bármikor vissza jöhet, szóval jó lenne, ha addig felmennétek az emeletre és csendben lennétek.
Niall bátorítóan mosolyog rám, megvárja, amíg mindenki felvánszorog a szobájába, majd felém fordul.
- Miért jön az a nő? Milyen festményt akar? - szegezi nekem a kérdést.
- Nézd, erről most nem igazán szeretnék beszélni.
- Köze van a pincéhez? - sokáig bámulok rá, nem tudom, hogy elmondjam-e neki, de még mielőtt bármit is mondhatnék egy újabb kérdést tesz fel.
- A múltkor, mikor azt hittük vérzel, tiszta festék voltál. Csak nem festesz?
- Niall, kérlek.. - nem tudom befejezni mondatot. Egy árva szót nem tudok kinyögni, teljesen tanácstalan leszek, nem merem elmondani sem neki, sem a többieknek, hogy mit csinálok oda lent. Elég megaláztatást kapok így is, s bár tudom, hogy ők semmi rosszat nem tennének, valami visszatart. Már éppen ráveszem magam, hogy valamit kinyögjek, mikor kopogást hallok. Érzem, hogy az arcom fal fehér lesz. Elkapom Niall karját, igyekszem megfordítani, majd a hátánál fogva az emelet felé lökdösni.
- Kérlek menj, maradjatok csendben, és  ne leskelődjetek - suttogom. Az ajtóhoz sietek, majd amikor hallom, hogy már minden mozgás abba maradt odafent, beengedem a kint ácsorgó nőt. - Jó napot! Nagyon sajnálom, elfelejtettem, hogy ma jön hozzám - szabadkozom.
- Semmi baj nem történt Drágám - válaszolja. Azt hittem ideges lesz, de az arcán kedves mosoly jelenik meg. Szeretném beljebb invitálni, de nemet mond, így magára hagyom, amíg a pincébe rohanok. A tájkép az állványon pihen. A fák között egy kis patak folyik végig, ami előtt egy szarvas álldogál. Még egyszer utoljára végig nézek a képen, majd felkapom és az emeletre sietek vele.
Elégedett vagyok a reakcióra, amit kapok, s miután a nő fizet, ahogy jött, olyan gyorsan távozik is. Nem kezd bájcsevejbe, nem kérdezi meg, hogy mit tanulok, és azt sem, hogy egyedül élek-e itt, aminek borzasztóan örülök.
Nem tudom mikor voltam annyira nyugodt, mint most, és ez rendkívül furcsa érzés. Mosolyogva megyek fel az emeletre, ahol elkiabálom magam.
- Előjöhettek.
- Úgy rejtegetsz minket, mintha a kincseid lennénk - hallom a hátam mögül Harry hangját, mire kénytelen vagyok elnevetni magam.
- Én nem ebből a szemszögből látom a dolgokat, de akár így is felfoghatjuk - nevetek, majd a szobámba igyekszem, mielőtt valaki újabb kérdést tenne fel a festménnyel kapcsolatban.
Elnyúlok az ágyon, és azt hiszem legalább egy órára el is alszom, de a nyugalmam nem tart sokáig. Percekig keresem az előbb érkezett zaj forrását, mire megtalálom. 
Este buli, Conradéknál?
 A Conrad nevet, legalább négyszer olvasom el, hogy megbizonyosodjak róla, tényleg egy évfolyamtársunk neve szerepel az üzenetben, nem pedig Coliné. Julie úgy tűnik sosem fog megváltozni. Még legalább két üzenet érkezik tőle, mire sikeresen beadom a derekam, ő pedig megígéri, hogy este nyolckor értem jönnek. Az órára pillantva rájövök, hogy nem igazán van időm unatkozni, így minden szükséges dolgot összeszedve a fürdőbe igyekszem. Gyorsan letusolok, és a hajamat is megmosom. Miután megszárítom, göndör fürtökkel keretem az arcomat, a sminkelést pedig most sem viszem túlzásba. Egy szemceruzán és egy szempillaspirálon kívül nem igazán használok mást.
Nagyon nincs kedvem kiöltözni, ezért csak egy sötét farmert és egy világos inget veszek fel. Ismerem a barátnőmet, ezért pontosan tudom, hogy a nyolc óra nála, fél nyolcat jelent. Komótosan megyek le a földszintre, elidőzöm a cipőm kiválasztásában, s mikor kész vagyok, belátom, hogy nem maradt semmi sem, amivel még húzhatnám az időt, ezért a nappaliba megyek, ahol a többiek társaságában ütöm el az időt.
- Hova készülsz? - még le sem ülök, mikor a fiúk bombázni kezdenek a kérdéseikkel.
- Buliba - válaszolom röviden, ezzel is remélve, hogy annyiban hagyják a témát.
- Ma ugye időben haza jössz? - kérdezi Liam.
- Igyekszem - válaszolom.
- Az a Colin gyerek is ott lesz?
- Nem tudom  - mondom, miközben a pillantásom, akarva akaratlanul is Niallre téved. Eddig rám figyelt, de most teljesen elfordul, és ez rosszul esik. Előhalászom a telefonom és egy üzenetet írok neki.
Van kedved este sétálni? Nem kell sokat várnom a válaszára.
Azt hittem programod van. Pötyögi be, de még mindig nem néz rám.
Előbb is haza tudok jönni. Válaszolom, és reménykedek benne, hogy ezzel megtudom törni.
Miattam nem kell ezt tenned. Nem tudom mit mondjak. Nem akarom, hogy azt higgye, csak azért csinálom ezt, hogy szívességet tegyek neki. Azért teszem, mert jól esik boldognak látnom.
Ne csináld ezt! Mindössze ennyit írok, mire elszakad benne valami és rám förmed.
- Mit ne csináljak? - a fiúk értetlen arccal bámulnak rá, a tekintete fogva tartja az enyémet, de nem sokáig, egy szót sem szólva ott hagyom őket. Magamra kapom a kabátomat és úgy döntök, hogy a maradék 10 percet odakint várom meg. Nem akarom, hogy utánam jöjjenek, és nem utolsó sorban fázni sem akarok, ezért sétálgatni kezdek, egészen addig, amíg meg nem látom az ismerős kocsit.

Tanulva a múltkor esetből, először nem fogadok el semmilyen alkoholt sem, aztán Julienak sikerül meggyőznie, de három pohárnál nem iszom többet. Különösen jól érzem magam, igyekszem a barátnőm közelében maradni, nem elveszni, ugyanakkor nem is mászom rá. A hangulat viszont csak addig marad kellemes, amíg ki nem nyílik az ajtó, és meg nem látom Colint belépni rajt. A hideg ellenére fehér trikót visel, és egy sapkát. Eszméletlenül jól néz ki, azonban mégis hátrálni kezdek, igyekszem szemmel tartani, mégis eltűnni előle a tömegben. Kicsit megnyugszom, mikor az érkezése után, egy fekete hajú lány csapódik az oldalához, és megcsókolja. Elég látványosan teszi ezt, ami pontosan elég ahhoz, hogy tudjam együtt vannak. Próbálok Julie közelébe kerülni, de nem akárhogyan is próbálkozom nem megy, ezért csak egy üzenetet írok neki, hogy ha észre veszi, már ne keressen. Éjfél körül lehet, mikor elindulok, kint nagyon hideg van, és legalább másfél órát gyalogolok, mire haza érek.
Odafent és a nappaliban már sötét van, de a konyhában még ég a villany. A kabátom a fogasra akasztom, majd úgy döntök, hogy meglátogatom azt, aki ilyenkor még fent van, leszámítva azt, hogy a borzasztó időjárás ellenére szükségem van valami forró italra is. A konyhába belépve nem találok semmit, azonban két dolog is szemet szúr. Az egyik egy alkohol üveg a konyhapulton, aminek legalább a negyede hiányzik, a másik dolog pedig a pince ajtó, ami nyitva van.
Szédülni kezdek, a kezeim remegnek. Másodpercek alatt fut el a méreg. Nagy levegőt veszek, s miután kortyolok az asztalon hagyott üvegből, halkan a betörő után indulok.
Lent semmilyen felfordulást nem találok, látszólag minden a helyén van, egy valakit kivéve.
Niall egy gipszből megformált lófej előtt ácsorog, ujjait az állat orrán tartja. Háttal áll, az arcát nem látom, semmilyen érzelmet nem tudok leolvasni róla, én azonban egyre idegesebb leszek. Hamar észre veszi, hogy nincs egyedül, de mikor meglát, és a szemembe néz, mintha egy kis félelem tükröződne vissza az arcáról.
- Dakota, ne haragudj rám - kezdi, de megállítom.
- Ne beszélj - ha az emeleten nem lenne másik négy fiú, most biztosan kiabálnék, de nem akarom, hogy erre ébredjenek, akkor lejönnének és megtudnák ők is a titkomat.
- De én..
- Mondtam, hogy ne - förmedek rá hasonlóképpen, ahogy nem olyan rég ő is tette. - Csak annyit kértem tőletek, hogy ne gyertek le a pincébe. Elmegyek itthonról, és mire haza jövök, mit látok? Mióta csinálod ezt Niall? Mióta tudsz erről az egészről? Tudod mit? Ne is válaszolj! - ismét szólásra nyitja a száját, de elhallgattatom. - Most inkább az lenne a legjobb, ha felmennél. Majd holnap talán megbeszéljük.
Nem szól semmit, elmegy mellettem, én pedig elfordulok tőle, nem akarom, hogy így lásson. Semmi sem történt, mégis megszégyenülve érzem magam. Törni, zúzni, rongálni van kedvem, de tudom, hogy holnapra megbánnám.
Az első könnycsepp utat tör magának, miközben felvonszolom magam a lépcsőn. Talán már felesleges, mégis bezárom az ajtót, a kulcsot pedig a zsebembe süllyesztem. Niall a nappaliban ácsorog, egy ideig észre sem veszem, csak akkor, mikor a bejárat felé indulok.
- Hova mész? - csak ennyit kérdez. Nem válaszolok, mielőtt utánam jöhetne, felkapom az első kabátot, ami a kezembe akad, s mielőtt még távozhatnék, csak egyetlen mondat erejéig pazarolom rá az időmet.
- Remélem örülsz, hogy megtudtad a titkomat, ugyanakkor azt is remélem, hogy magadban is tartod - suttogom, majd mielőtt még bármit is szólhatna kilépek az ajtón.
Jó pár háztömbnyit sétálok, mire kezdek lenyugodni, a kezeimet a kabát zsebeibe rejtem el, mikor valami a tenyerem közé kerül. Kiveszem a dobozt, és egy hirtelen ötlettől vezérelve kiveszek egy szál cigit. Nem tudom, hogy kinek a kabátját vettem el, nem dohányzom, de jelenleg borzasztóan hálás vagyok, hogy a kabát tulajdonosa igen. Az ujjaim közt szorongatott szálat meggyújtom, majd úgy, ahogy másoktól is látni szoktam, beleszívok. Először borzalmas köhögés tör rám, de hamar megszokom, a mentolos íz miatt, pedig Zaynre tippelek. Elbambulva figyelem a füst táncát a sötétben, miközben megállapítom, hogy ez hiába káros dolog, nem is olyan rossz. Nem tudom mennyi ideig vagyok távol, de nem is érdekel. Sokáig gondolkozom azon, hogy vissza se megyek, de aztán megemberelem magam. Számítok Niallre, éppen ezért a hátsó ajtót közelítem meg. A nappali üresen fogad, így próbálok minél halkabban az emeletre jutni. Fellélegzem, mikor beléphetek végre a szobámba. Nem foglalkozom semmivel, nem öltözöm át, és az elkenődött sminkemet sem mosom le, bedőlök az ágyba, és igyekszem minél hamarabb átadni magam az álmok világának.

2016. október 7., péntek

09.- rész


Sziasztok! :)
Nem tudom, hányan lehettek még itt, azt hiszem, az ask.fm-es profilomra már kiírtam, hogy nagy valószínűséggel, csak 2 hetente tudom hozni a részeket, ugyanis , csak így fér bele az időmbe, összecsapott munkát pedig nem akarok kiadni a kezeim közül, nem utolsó sorban pedig mostanában eléggé megakadtam, és nagyon ötletem sincs mit is írhatnék. Remélem tetszeni fog ez a rész, attól eltekintve, hogy az előző részt is alig 30-an tekintették meg. Kérlek bennetek, hogy ha tetszik amit csinálok, mondjátok el a véleményeteket, még akár rossz is lehet, legalább tanulhatok a hibáimból. Írjatok kommentet, iratkozzatok fel, vagy akár link cserét is kérhettek. Az iskolához pedig kitartást, hamarosan őszi szünet.
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Louis nevetése betölti az egész nappalit. Valami bugyuta műsort nézünk, borzasztóbbnál, borzasztóbb viccekkel. Szinte eltűnök Harry ölelésében, miközben a műsort bámulom, vagy a szoba másik végében telefonáló Niallre pillantgatok, aki szorosan tartja a készüléket a füléhez, míg a másik kezével összevissza mutogat. Talán ideges, még sosem láttam ilyennek. Nem tudom kivel beszélgethet, vagy miről, talán a távozásukat intézi, úgy tűnik kevés sikerrel. Legalább 20 perc is eltelik, mire idegesen megszakítja a vonalat, s miközben úgy tesz, mintha nem történt volna semmi, levágja magát közénk a kanapéra. Kérdő tekintettel bámulok rá, de ő csak elmosolyodik, már most elkönyvelhetem magamban, hogy nem fogja megosztani velem a kiakadásának okát.
Lassan már szinte elalszom Harry mellkasán, mikor csengetnek. Louis automatikusan felpattan, az álom pedig másodpercek alatt tűnik el a szememből.
- Most azonnal állj meg! - szinte ráüvöltök, mire Harry összerezzen alattam. Bocsánatot kérek tőle, majd felpattanok és Louis után futok. - Tudod, hogy nem nyithatsz ajtót - lihegem, ahogy utolérem.
- Azért vegyél levegőt - nevet rám, a zsebébe nyúl, majd a kezembe nyom néhány bankjegyet, ám még mielőtt bármit is mondhatnék kacsint egyet, aztán visszaballag a fiúkhoz.  Először értetlenül nézek rá, aztán az ajtóhoz megyek, átveszem a pizzákat, s miután szétosztom a kanapén terpeszkedő fiúk között, Louis elé szórom azt a pénzt, amit percekkel ezelőtt nyomott a kezembe.
- Ugye tudod, hogy azt a pizzákra adtam?
- Persze, hogy tudom - válaszolom, majd a számba tömök egy szeletet. Harry nevetve nyúlik el a kanapén, hasán az ő dobozával, miközben megállapítja, hogy ma is hülyék vagyunk.
Mondhatni csendben eszegetünk tovább, csak a tévé és Louis röhögése jelzi, hogy itt vagyunk. Hirtelen egy új zaj forrás üti meg a fülemet. Niall megmozdul, s miután megbizonyosodik, hogy valóban az ő telefonja jelzett, az emeletre siet. Hallom a szobája ajtajának csukódását, megtehetném, hogy utána megyek, megtehetném, hogy hallgatózok, valamiért mégsem mozdulok. Segíteni szeretnék neki, úgy, ahogyan azt ő is tette napokkal ezelőtt. Éppen ezért csak várok, talán arra, hogy lejöjjön, és alkalmam legyen megkérdezni, hogy minden rendben van-e, vagy esetleg várni a csodára, pontosabban arra, hogy képes legyen ő maga megosztani velem, hogy mi bánthatja.
Nem tudom meddig ücsörgök a fiúk társaságában, Niallre várva, de miután több óra is eltelik, feladom. Tanulásra hivatkozom, majd kettesével szedve a fokokat felmászom az emeletre, s meg sem állok a szöszi szobája előtt. Először csak hallgatózom, de nem tudom eldönteni, hogy mit csinál, ezért bekopogok, aztán benyitok. Az ágyon fekszik, a plafont bámulja, a telefonját azonban csak hosszú percek után veszem észre. A sarokban hever, összetörve.
- Minden rendben van? - a hangom félénken cseng.
- Persze - morogja.
- Pedig nem úgy nézel ki - felelem, miközben bátorkodom egy kicsit beljebb lépni a szobába.
- Akkor miért kérdezed? - sosem láttam még ilyennek, ahogy azt sem gondoltam volna, hogy a mindig boldog és gondtalan Niall tud ilyen is lenni.
- Ne haragudj, csak segíteni szerettem volna - válaszolom kurtán, mit sem törődve a marasztalásával kilépek a szobájából, és átsétálok az enyémbe. Előveszem az első füzetet, ami a kezembe akad, levágom magam az íróasztalomhoz, és tanulni kezdek. Ebben az esetben viszont ez csak annyit jelent, hogy bámulom a sorokat. Képtelen vagyok így tanulni, hiába olvasom el újra és újra a sorokat, nem értem mi van oda írva, a szavakat megértem, de nem tudom mondatokká vagy akár értelmes szöveggé alkotni, ezért csak várok. Nem kell 10 perc sem, és a megérzésem beigazolódik. Halk kopogás hallatszik az ajtóm felől, s mielőtt még eldönthetném, hogy válaszolok-e neki, az ajtó már ki is nyílik, ő pedig belép.
- Bejöhetek? - kérdezi csendesen.
- Már bent vagy - válaszolom anélkül, hogy ránéznék.
- Ne haragudj rám, nem akartam bunkó lenni - kezdi, nem nézek hátra, de így is tudom, hogy már az ágyamon ül. Eddig sem haragudtam rá, azt pedig nem értem miért nézném bunkónak. Az esetek többségében mindig én vagyok az, akit bunkónak néznek, ő pedig semmi olyat nem csinált, amiért haragudnom kellene rá, vagy bunkónak elkönyvelni.
- Nem haragszom - mondom, miközben megfordulok a széken.
- Az igazság az, hogy utálok itt lenni - az a halvány mosoly, ami eddig az arcomon volt, most eltűnik. Sosem mutatta ki, hogy mennyire nem élvezi azt, hogy itt kell lennie, hogy elakar menni, mindig olyan jól érezte magát. Talán csak azért, hogy ne bántson meg. - Nem olyan értelemben, mint ahogyan azt te gondolod - teszi hozzá gyorsan. - Utálom ezt a bezártságot, hogy nem mehetek sehova, hogy azt kell tennem amit a management mond, mindent.
Észre sem veszem, hogy eddig visszatartottam a levegőt, a bensőmben lévő szorítás, amit eddig észre sem vettem, most megszűnt létezni.
- Hidd el, hogy nagyon szeretnék segíteni, de tudod, hogy nem lehet.
- Mennyi pénzt kértél azért, hogy elviselj bennünket? - egészen más vizekre evez, én pedig nem is tudom mit válaszolhatnék.
- Nem kértem pénzt, egyelőre még nem egyeztünk meg semmiben, másodsorban pedig nem vagytok teher számomra, ezért nem kell elviselnem benneteket - mondom végül.
- Akkor gondolom meglepetésként ér, hogy többet nem kell fizetned azért, hogy itt laksz, ugye? - nem értem mire gondol, hiszen semmi rosszat nem csináltam, nem vehetik el tőlem az albérletet, vagy mégis?
- Niall, miről beszélsz?
- Arról beszélek, hogy többet nem kell lakbért fizetned, ugyanis megvettem neked az egész lakást - olyan higgadtan beszél, hogy először nem is hiszem el. Aztán leesik mit mond, sikerül felfognom a szavait. Először csak ülök, nem tudom mit kellene csinálnom, többször is kérdőre vonom, hogy miért tette ezt, aztán szinte a nyakába ugrok a boldogságtól.

Sokáig fent vagyok, nem érdekel, hogy holnap iskolába kell mennem, nem bírom rávenni magam az alvásra. Az órára pillantok, hajnali 1 van. Tudom, hogy a fiúk tekintettel vannak arra, hogy korán kell kelnem, ezért, ha még nem is alszanak, akkor biztosan a szobájukban vannak. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattanok, s kitárom a szekrényem ajtaját. Kiveszek egy fekete nadrágot, és felveszem az első felsőt, ami a kezembe akad. Halkan lépek ki a folyosóra, és meg sem állok a harmadik szoba előtt. Az ajtó alól nem szűrődik ki semmilyen fény, mégis bekopogok, aztán szó nélkül belépek. Bent sötét van, megpróbálok úgy elbotorkálni az ágyáig, hogy ne törjem ki a nyakam. Az éjjeliszekrényen lévő kislámpát felkapcsolom, de amikor ismét az ágyra pillantok, értetlenül bámul rám. Hatalmas erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne sikítsam el magam, ő pedig nagyon jól szórakozik ezen.
- Mi a baj? - ülőhelyzetbe tornázza magát, miközben még mindig hunyorog.
- Nem tudok aludni - vallom be, s nagy örömömre ő is ezt mondja. - Öltözz fel, 10 perc múlva találkozunk a konyhában - mondom. Mielőtt még bármit is kérdezhetne magára hagyom, hogy amíg elkészüljön megvárhassam a konyhában. A földszinten még felkapom az egyik bakancsom, a fogasról pedig leakasztom mindkettőnk kabátját, amiket a mellettem lévő székre teszek le.
Az utolsó csepp teát iszom ki a bögréből, mikor megjelenik. Vigyorogva nyújtom át a kabátját, s miután mindketten felöltöztünk, megfogom a kezét és húzni kezdem. Rengeteg kérdést tesz fel, nem érti mi történik, addig nem is marad csendben, amíg meg nem érti, hogy valójában mit is szeretnék. A kulcsot elfordítom a hátsó ajtó zárjában, majd kitárom azt, s miután őt kitoltam magam előtt, én is kilépek, a kis, elhagyatott zsákutcába. Kívülről zárom vissza az ajtót, majd ismét megragadom a kezét, és megint húzni kezdem. Imádom, hogy ilyenkor eltűnik az a forgalom és tömeg, amit napközben látok, ilyenkor senki sem jár erre.
- Dakota, miért hoztál ide? - kérdezi, amikor elérjük az első parkot.
- Ez a legkevesebb, amit tenni tudok érted, ez az a szabadság, amit jelenleg adhatok - felelem, ő pedig nem kérdez többet, csak finoman magához húz, én pedig elveszek az ölelésében.

2016. szeptember 25., vasárnap

08.- rész

Sziasztok!
Borzasztóan sajnálom, hogy csak most jelentkezem, és a múlt héten még részt sem hoztam. Az igazság az, hogy semmilyen ötletem nem volt. Nem vagyok profi, nekem nem megy az, hogy leülök és megírom az egészet. Rengeteg időre és gondolkozásra van szükségem ahhoz, hogy egy rész megszülessen, de mindegy, nem akarok mentegetőzni.
Remélem maradtatok itt még azért egypáran. A részt gyengének érzem, de ha 1 hónapom lenne rá, akkor sem tudnék jobbat kihozni belőle. Nem ígérem biztosra, hogy jövő héten hozom a következő részt, de nagyon igyekszem majd. Publikálom ezt a részt, de borzalmasan rövidnek érzem, talán rövidebb is, mint a többi, nem látom telefonról a karakterek számát. A jövő hétig viszont igyekszem majd hosszabbra írni.
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

Imádok reggel egy hatalmasat nyújtózkodni, mikor felébredek. Érdekes hangokat hallatok magamból, miközben a hátamon fekszem, majd egy hirtelen mozdulattal az egyik oldalamra fordulok, hogy biztosan sikerüljön minden izmomat kinyújtóztatnom. A levegő egy pillanatra a tüdőmben marad, annyira megijedek a még mellettem szuszogó fiút látva. El is felejtettem, hogy itt van. A szobában nincs valami meleg, így feljebb húzom rajt a takarót, én pedig kimászom az ágyból. Ugyan kissé fáradt vagyok, már nem tudnék visszafeküdni annak tudatában, hogy nem egyedül fekszem az ágyban. Nem is emlékszem hány óra lehetett, mikor kopogtatott az ajtón. Próbálok eligazodni a gondolataim között, miközben felkapok magamra egy pulcsit, és egy pár vastag zoknit. Halkan osonok ki a szobából, és meg sem állok a konyháig. Friss kávét készítek, s amíg a fekete lére várok, az asztalnál ülve pihentetem a szememet. Már szinte elalszom, mikor egy kéz simít végig a hátamon, ugrom egyet, a szemeimet pedig másodpercek töredéke alatt nyitom ki, azonban hamar megnyugszom, mikor észreveszem, hogy csak Liam az. Hosszú hetek teltek el az összezördülésünk óta, de nem kellett sok nap ahhoz, hogy kibéküljünk.
- Jó reggelt! Nem láttad Niallt? Hamarosan indulunk kell a stúdióba.
Majdnem elszólom magam, aztán eszembe jut, hogy Niall az este szándékosan megkért, ne mondjam el senkinek, hogy az én szobámban aludt. Ha másra nem is, erre az egyre biztosan emlékszem.
- Nem - felelem, majd megkerülöm őt, s miután egy bögrébe kávét töltök, tanulásra hivatkozva magára hagyom.
Kettesével szedem a fokokat, úgy rontok be a szobámba. A szöszi már az ágyon ül, kissé kábán pillant fel rám, aztán elmosolyodik.
- Liam keres téged - mondom egyből, majd felé nyújtom az eddig kezemben szorongatott kávét. Az ijedtségtől teljesen kiment az álom a szememből, majd később iszom, ha szükségem lesz rá.
- Elmondtad neki, hogy itt vagyok? - kissé rémült szemekkel pillant fel rám.
- Nem.
- Nos, úgy tűnik jobb lesz, ha megyek - elmosolyodik, majd feláll, és engem kikerülve az ajtóhoz indul. - Köszönöm - mondja még utoljára, aztán eltűnik az ajtó mögött.
Egy ideig értetlen arccal bámulok utána, aztán kihasználom az alkalmat, hogy a saját kuckómban egyedül lehetek, ezért a szekrényhez lépve ténylegesen felöltözök.
Mikor legközelebb bátorkodom lemenni a földszintre, a fiúk pont menni készülnek.
- Hagytunk neked reggelit - mondja Harry, aztán egy gyors ölelés után, már rohan is a többiek felé. A hátsó ajtón távoznak, ahol egy fekete furgon várja őket, amivel betudnak menni a stúdióba. Többek között ezért is választották ezt az albérletet. A több, mint 5 üres szoba mellett, tökéletesen távozni tudnak a házból, anélkül, hogy bárki észre venné őket, persze csak akkor, ha a management engedélyt ad erre.
Mivel este nemigen volt kedvem vacsorázni, szemvillanás alatt tüntetem el az asztalon árválkodó palacsintákat, aztán neki kezdek a takarításnak. Valaki már előre besegített, ugyanis az asztalon lévő tányérokon és poharakon kívül más nem nagyon jutott a mosogatóba.  Miután mindenhol rendet rakok, a hűtőn lévő órarendemet kezdem el szuggerálni. Szombat lévén pihentetem még a tanulást, kihasználom az alkalmat, és inkább a pincébe vonulok. Borzasztóan örülök, mikor ténylegesen egyedül vagyok itthon. Ilyenkor nem kell zenét hallgatnom ahhoz, hogy elnyomjam a nappaliból leszűrődő nevetést, vagy ne vonná el  figyelmem a  lábdobogás. Kivételesen nem zárom be az ajtót. Villanyt kapcsolok, majd az asztalhoz megyek és összeszedem a szükséges festékeket. Az eddigi lakótársaim mindig azt hitték, hogy egyetlen villanykörte lóg csak a plafonon, én pedig a félhomályban ücsörgök, amíg este nem lesz, ezzel is elütve az időt, hogy ne kelljen egy légtérben lennem velük. Mindig kinevettem őket, mikor valaki beismerte, hogy ezt gondolja rólam, aztán a mosolyom csak szélesedett, amikor vettem a bátorságot és leengedtem őket, hogy körbe nézhessenek. A meglepettség az arcukon mindig megfizethetetlen volt. A kis papírra pillantok, megkeresem a felírt vásznat, a színeket, végül felkapok pár ecsetet is, amiket mind az egyik állvány köré pakolok le. Bár jegyzeteket is készítettem, igyekszem minden egyes részletre emlékezni abból, amit a megrendelő mondott, kevesebb, mint két óra alatt pedig már végzek is a háromnegyedével. Több vizet használok, az utolsó vonásoknál pedig már többször van a kezemben rongy vagy szivacs. Órákig tudok így pepecselgetni, teljesen kizárva ezzel a külvilágot. Ilyenkor őszintén élvezem azt, hogy csend van, hogy egyedül vagyok, mert tényleg nem zavarhat senki és semmi sem. Talán pont ezért történik az, hogy órákig vagy talán napokig eltudnék itt ücsörögni, ha a szervezetemnek nem lenne szüksége olyan dolgokra, mint az evés vagy az alvás.
Óriási szerencsém van, mikor sikerül meghallanom az ajtó csapódást. A festményt úgy ahogy van ott hagyom, szlalomozva kerülöm ki a félig kész szobraimat, s kettesével szedve a fokokat rohanok fel a földszintre. Festéktől maszatos arccal zárom be magam mögött az ajtót, pont időben, ugyanis Zayn és Louis egyszerre lépnek be a helyiségbe.
- Dakota, miért véres a nyakad? - kérdezi Louis, időt sem hagyva a válaszra, már előttem ácsorog. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy csak megint hülyéskedik. Lerázom a kezeit magamról, és egyenesen a fürdőbe indulok.
- Csak festék, Louis - motyogom neki, aztán ott hagyom őt. 
Sajnálatos módon nincs szerencsém, a tükörben megpillantom Harry és Niall rémült arcát is.
- Mi történt? Tényleg vérzik a nyakad? - fakad ki Harry.
- Nem, ez csak festék - mentegetőzöm, s egy meleg vizes törülközővel elkezdem dörzsölgetni a pirosra kent területet. Niall,nagy levegőt vesz, majd mosolyogva távozik, Harry azonban nem mozdul. Egy ideig ácsorog, aztán beljebb lép, és még az ajtót is becsukja maga után.
- Kérdezhetek valamit? - suttogja, én pedig kezdek megrémülni. Nem tudom mi történhetett, és válaszolni sem merek, ezért csak bólintok. - Lefeküdtetek Niallel? 
- Honnan vetted ezt? - mindössze ennyi jön ki a számon, nem tudom mit válaszolhatnék erre.
- Este láttam bemenni hozzád,  reggel pedig kijönni. Nézd,  nem szeretnék bunkó lenni,  vagy beleütni az orrom olyan dolgokba amikhez semmi közöm,  csak kíváncsi vagyok. Ha nem akarod elmondani,  akkor ne is válaszolj.. - hadarja. 
- Nem feküdtünk le - vágok a szavába,  és elmosolyodom. 
- De együtt vagytok,  nem? 
- Dehogy. Nézd,  nekem Niall nagyon szimpatikus,  és a múlt héten nagyon jól elbeszélgettünk, de nem vagyunk többek barátoknál. 
- Akkor este is csak beszélgettetek? 
- Igen. 
- Ti ezt így hívjátok? 
- Jézusom Harry - hangosan felnevetek, és egy kicsit ő is elmosolyodik. Kikerülöm,  és a konyhába indulok valami ebédet készíteni. Nem hazudtam neki,  tényleg csak beszélgettünk. Niall úgy érezte, szükségem van valakire akinek elmondhatom mi nyomja a szívemet,  miután kissé sokkos állapotban haza estem,  és egy homlokpuszinál nem is történt több. 
Az érzelmeim egyre jobban kezdenek meginogni a barátságunk felől, minél több időt töltünk együtt, minél többet beszélgetünk vagy foglalkozik velem,  a véleményem mindig más és más lesz. Tudom, hogy a közeljövőben az egész feledésbe merül majd, hiszen ő híres, hónapok vagy talán évek kérdése és elfelejt majd. Egy dologban talán mégis biztos vagyok. Azt hiszem szeretem.