08.- rész

Sziasztok!

Borzasztóan sajnálom, hogy csak most jelentkezem, és a múlt héten még részt sem hoztam. Az igazság az, hogy semmilyen ötletem nem volt. Nem vagyok profi, nekem nem megy az, hogy leülök és megírom az egészet. Rengeteg időre és gondolkozásra van szükségem ahhoz, hogy egy rész megszülessen, de mindegy, nem akarok mentegetőzni.

Remélem maradtatok itt még azért egypáran. A részt gyengének érzem, de ha 1 hónapom lenne rá, akkor sem tudnék jobbat kihozni belőle. Nem ígérem biztosra, hogy jövő héten hozom a következő részt, de nagyon igyekszem majd. Publikálom ezt a részt, de borzalmasan rövidnek érzem, talán rövidebb is, mint a többi, nem látom telefonról a karakterek számát. A jövő hétig viszont igyekszem majd hosszabbra írni.

Jó olvasást! :)

Nonci.xx

Imádok reggel egy hatalmasat nyújtózkodni, mikor felébredek. Érdekes hangokat hallatok magamból, miközben a hátamon fekszem, majd egy hirtelen mozdulattal az egyik oldalamra fordulok, hogy biztosan sikerüljön minden izmomat kinyújtóztatnom. A levegő egy pillanatra a tüdőmben marad, annyira megijedek a még mellettem szuszogó fiút látva. El is felejtettem, hogy itt van. A szobában nincs valami meleg, így feljebb húzom rajt a takarót, én pedig kimászom az ágyból. Ugyan kissé fáradt vagyok, már nem tudnék visszafeküdni annak tudatában, hogy nem egyedül fekszem az ágyban. Nem is emlékszem hány óra lehetett, mikor kopogtatott az ajtón. Próbálok eligazodni a gondolataim között, miközben felkapok magamra egy pulcsit, és egy pár vastag zoknit. Halkan osonok ki a szobából, és meg sem állok a konyháig. Friss kávét készítek, s amíg a fekete lére várok, az asztalnál ülve pihentetem a szememet. Már szinte elalszom, mikor egy kéz simít végig a hátamon, ugrom egyet, a szemeimet pedig másodpercek töredéke alatt nyitom ki, azonban hamar megnyugszom, mikor észreveszem, hogy csak Liam az. Hosszú hetek teltek el az összezördülésünk óta, de nem kellett sok nap ahhoz, hogy kibéküljünk.
- Jó reggelt! Nem láttad Niallt? Hamarosan indulunk kell a stúdióba.
Majdnem elszólom magam, aztán eszembe jut, hogy Niall az este szándékosan megkért, ne mondjam el senkinek, hogy az én szobámban aludt. Ha másra nem is, erre az egyre biztosan emlékszem.
- Nem - felelem, majd megkerülöm őt, s miután egy bögrébe kávét töltök, tanulásra hivatkozva magára hagyom.
Kettesével szedem a fokokat, úgy rontok be a szobámba. A szöszi már az ágyon ül, kissé kábán pillant fel rám, aztán elmosolyodik.
- Liam keres téged - mondom egyből, majd felé nyújtom az eddig kezemben szorongatott kávét. Az ijedtségtől teljesen kiment az álom a szememből, majd később iszom, ha szükségem lesz rá.
- Elmondtad neki, hogy itt vagyok? - kissé rémült szemekkel pillant fel rám.
- Nem.
- Nos, úgy tűnik jobb lesz, ha megyek - elmosolyodik, majd feláll, és engem kikerülve az ajtóhoz indul. - Köszönöm - mondja még utoljára, aztán eltűnik az ajtó mögött.
Egy ideig értetlen arccal bámulok utána, aztán kihasználom az alkalmat, hogy a saját kuckómban egyedül lehetek, ezért a szekrényhez lépve ténylegesen felöltözök.
Mikor legközelebb bátorkodom lemenni a földszintre, a fiúk pont menni készülnek.
- Hagytunk neked reggelit - mondja Harry, aztán egy gyors ölelés után, már rohan is a többiek felé. A hátsó ajtón távoznak, ahol egy fekete furgon várja őket, amivel betudnak menni a stúdióba. Többek között ezért is választották ezt az albérletet. A több, mint 5 üres szoba mellett, tökéletesen távozni tudnak a házból, anélkül, hogy bárki észre venné őket, persze csak akkor, ha a management engedélyt ad erre.
Mivel este nemigen volt kedvem vacsorázni, szemvillanás alatt tüntetem el az asztalon árválkodó palacsintákat, aztán neki kezdek a takarításnak. Valaki már előre besegített, ugyanis az asztalon lévő tányérokon és poharakon kívül más nem nagyon jutott a mosogatóba.  Miután mindenhol rendet rakok, a hűtőn lévő órarendemet kezdem el szuggerálni. Szombat lévén pihentetem még a tanulást, kihasználom az alkalmat, és inkább a pincébe vonulok. Borzasztóan örülök, mikor ténylegesen egyedül vagyok itthon. Ilyenkor nem kell zenét hallgatnom ahhoz, hogy elnyomjam a nappaliból leszűrődő nevetést, vagy ne vonná el  figyelmem a  lábdobogás. Kivételesen nem zárom be az ajtót. Villanyt kapcsolok, majd az asztalhoz megyek és összeszedem a szükséges festékeket. Az eddigi lakótársaim mindig azt hitték, hogy egyetlen villanykörte lóg csak a plafonon, én pedig a félhomályban ücsörgök, amíg este nem lesz, ezzel is elütve az időt, hogy ne kelljen egy légtérben lennem velük. Mindig kinevettem őket, mikor valaki beismerte, hogy ezt gondolja rólam, aztán a mosolyom csak szélesedett, amikor vettem a bátorságot és leengedtem őket, hogy körbe nézhessenek. A meglepettség az arcukon mindig megfizethetetlen volt. A kis papírra pillantok, megkeresem a felírt vásznat, a színeket, végül felkapok pár ecsetet is, amiket mind az egyik állvány köré pakolok le. Bár jegyzeteket is készítettem, igyekszem minden egyes részletre emlékezni abból, amit a megrendelő mondott, kevesebb, mint két óra alatt pedig már végzek is a háromnegyedével. Több vizet használok, az utolsó vonásoknál pedig már többször van a kezemben rongy vagy szivacs. Órákig tudok így pepecselgetni, teljesen kizárva ezzel a külvilágot. Ilyenkor őszintén élvezem azt, hogy csend van, hogy egyedül vagyok, mert tényleg nem zavarhat senki és semmi sem. Talán pont ezért történik az, hogy órákig vagy talán napokig eltudnék itt ücsörögni, ha a szervezetemnek nem lenne szüksége olyan dolgokra, mint az evés vagy az alvás.
Óriási szerencsém van, mikor sikerül meghallanom az ajtó csapódást. A festményt úgy ahogy van ott hagyom, szlalomozva kerülöm ki a félig kész szobraimat, s kettesével szedve a fokokat rohanok fel a földszintre. Festéktől maszatos arccal zárom be magam mögött az ajtót, pont időben, ugyanis Zayn és Louis egyszerre lépnek be a helyiségbe.
- Dakota, miért véres a nyakad? - kérdezi Louis, időt sem hagyva a válaszra, már előttem ácsorog. Nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy csak megint hülyéskedik. Lerázom a kezeit magamról, és egyenesen a fürdőbe indulok.
- Csak festék, Louis - motyogom neki, aztán ott hagyom őt. 

Sajnálatos módon nincs szerencsém, a tükörben megpillantom Harry és Niall rémült arcát is.

- Mi történt? Tényleg vérzik a nyakad? - fakad ki Harry.

- Nem, ez csak festék - mentegetőzöm, s egy meleg vizes törülközővel elkezdem dörzsölgetni a pirosra kent területet. Niall,nagy levegőt vesz, majd mosolyogva távozik, Harry azonban nem mozdul. Egy ideig ácsorog, aztán beljebb lép, és még az ajtót is becsukja maga után.

- Kérdezhetek valamit? - suttogja, én pedig kezdek megrémülni. Nem tudom mi történhetett, és válaszolni sem merek, ezért csak bólintok. - Lefeküdtetek Niallel? 

- Honnan vetted ezt? - mindössze ennyi jön ki a számon, nem tudom mit válaszolhatnék erre.

- Este láttam bemenni hozzád,  reggel pedig kijönni. Nézd,  nem szeretnék bunkó lenni,  vagy beleütni az orrom olyan dolgokba amikhez semmi közöm,  csak kíváncsi vagyok. Ha nem akarod elmondani,  akkor ne is válaszolj.. - hadarja. 

- Nem feküdtünk le - vágok a szavába,  és elmosolyodom. 

- De együtt vagytok,  nem? 

- Dehogy. Nézd,  nekem Niall nagyon szimpatikus,  és a múlt héten nagyon jól elbeszélgettünk, de nem vagyunk többek barátoknál. 

- Akkor este is csak beszélgettetek? 

- Igen. 

- Ti ezt így hívjátok? 

- Jézusom Harry - hangosan felnevetek, és egy kicsit ő is elmosolyodik. Kikerülöm,  és a konyhába indulok valami ebédet készíteni. Nem hazudtam neki,  tényleg csak beszélgettünk. Niall úgy érezte, szükségem van valakire akinek elmondhatom mi nyomja a szívemet,  miután kissé sokkos állapotban haza estem,  és egy homlokpuszinál nem is történt több. 

Az érzelmeim egyre jobban kezdenek meginogni a barátságunk felől, minél több időt töltünk együtt, minél többet beszélgetünk vagy foglalkozik velem,  a véleményem mindig más és más lesz. Tudom, hogy a közeljövőben az egész feledésbe merül majd, hiszen ő híres, hónapok vagy talán évek kérdése és elfelejt majd. Egy dologban talán mégis biztos vagyok. Azt hiszem szeretem. 

07.- rész

Sziasztok! :)

Először is bocsánat, hogy megvárakoztattalak titeket. Azt hittem, hogy egy kicsivel több időm lesz, és előre megtudom írni a részt, hogy aztán itthon kevesebb dolgom legyen vele, de ez nem jött össze, ezen kívül pedig elkaptam egy jó kis náthát a szobatársamtól, ami kicsit hátráltat a dolgaimban. Most viszont itt vagyok, a rész kicsit rövid, és valószínű tele van hibákkal, de most sajnálatos módon csak erre futotta az erőm,nagyon remélem, hogy mindezek ellenére élvezni fogjátok.

Jó olvasást! :)

Nonci.xx 

Az utca korántsem olyan forgalmas, mint hittem. Gyorsan pakolom egymás után a lábaim, hiába igyekeztem, út közben mégis sikerült belebotlanom Louisba, aki kapva kapott az alkalmon, és minden lehetséges okot kitalált, hogy az utamba álljon, ezzel is húzva a drága időmet. Lassan már két hónapja lakunk együtt, így a fiúknak bőven volt ideje megtanulni azt, hogy mikor hol vagyok, vagy esetleg lehetek. Szerencséjükre ez nem volt nehéz feladat, ugyanis hétfőtől péntekig az iskola padját koptatom, dolgozni pedig két hetente járok, akkor is csak hétvégén. Általában szombaton és vasárnap kell bent lennem, viszont néha előfordul az is, hogy épp csak hazaesek az iskolából, aztán egy üzenet jelzi, hogy a pihenésre még nem igazán fordíthatom az időm, ezért csak gyorsan bekapok valamit, aztán rohanok is tovább, az albérletünktől nem messze levő kávézóba.
Szinte úgy esek be az ajtón, de nem keltek túl nagy feltűnést, hiszen a személyzeti bejáraton érkezem. Az órámra nézve konstatálom, hogy legalább még 10 percem van. Kényelmesen elsétálok az öltözőig, a táskámat a szekrényembe dobom, s a fehér felsőm is átcserélem egy másikra, amelyen a kis kávézónk logója díszeleg. Felhelyezem a névtáblám, s miután megigazítom a hajam, egy kis mosolyt erőltetve magamra, a főnököm keresésére indulok.
A pultban nagy a sürgés-forgás. Utálok itt lenni, ennél még a takarítást is jobban élvezem. A kis helyiség eszméletlenül gyorsan telik meg kávézni vágyó emberekkel, én pedig nem győzöm kiszolgálni őket. Borzasztóan vágyom hátra, a többiekhez, ahol jókat nevetve elszórakozhatok a kellemes italok kitöltögetésében, sőt néha még arra is marad időm, hogy díszítgessem is őket. Megszámolni sem tudom, hányadik papírpoharas kávét adogatom ki, mikor a felszolgáló lánynak lejár a műszakja, s a helyét nekem kell átvenni. A hetedik kör után, kezdek elfáradni, de amikor meglátom, hogy kinek kell kivinnem a kezemben tartott csészét, kicsit felélénkülök. Mire odaérek már nem tudom, hogy milyen érzelmek is kavarognak bennem, hiszen régóta nem beszéltünk, és az elválásunk sem volt valami kellemes, és nem utolsó sorban nem érzem magam kellemetlenül a társaságában sem, annak ellenére, hogy talán nem kellene ezt csinálnom.
- Dakota? - kérdezi hirtelen, mikor felpillant. - Te itt dolgozol?
- Igen - felelem, és már távoznék is, mikor elkapja a karomat.
- Kérlek, maradj még egy kicsit - kérlel, s a tekintetének nem tudok ellenállni.
- Ne haragudj, nem lehet. A főnököm megöl, ha meglát itt ücsörögni.
- Mikor végzel? - teszi fel a következő kérdést, és úgy tűnik nem fogja feladni.
- Két óra múlva - pillantok az órámra, s mikor egy elégedett mosolyt villant rám, magára hagyom, és visszatérek a pult mögé.
A percek kínzó lassúsággal telnek el, másfél óra múlva már csak pár ember marad, én pedig kihasználom az alkalmat, és a lehető leglassabban készülődni kezdek. Hat papírpoharat töltök meg forrócsokival, eltakarítok magam után, aztán átöltözöm, de a kávéillat még így is körbeleng. Igyekszem minden kis aprósággal is elszöszmötölni, és ez elég is ahhoz, hogy leteljen az a fél óra, én pedig boldogan hagyhatom a hátam mögött a kis kávézót.
Colin a főbejárat előtt vár rám, nem tart sokáig, amíg oda érek, bocsánatkérésként pedig az egyik forrócsokit a kezébe nyomom.
- Nem hiszem, hogy ilyen későn még kávéznom kellene - néz rám értetlenül, mire akaratlanul is elnevetem magam.
- Ez forrócsoki. Azért hoztam, mert megvárakoztattalak, és azért is, mert a múltkor olyan bunkó módon hagytalak ott.
- És a többi poharat is nekem szánod? - mutogat a kezemben lévő maradék poharakra, mire megrázom a fejem, s gondolkozás nélkül vágom rá a választ.
- Ezeket a lakótársaimnak viszem - csúszik ki a számon, és nagyon remélem, hogy nem kezdi el boncolgatni a témát, ugyanis borzasztóan hazudok.
- Lakótársaid?
- Igen, albérletben lakom, de ez most nem igazán fontos - motyogom az orrom alatt, miközben az agyam folyamatosan kattog valami témán, amivel elterelhetem a gondolatait erről. A pánik úgy söpör végig rajtam, mintha áramütés érne. Tudom, hogy nem tudja kik a lakótársaim, tudom, hogy nem fogom beengedni őt a lakásba, ezzel a fiúk kilétét védve, valami azonban mégis motoszkál a fejemben, és nem hagy nyugodni.
- Hogyan szerezted meg a telefonszámom? - teszem fel inkább azt a kérdést, amire egyszer már választ kaptam, remélve, hogy inkább elfelejti azt, amit ezelőtt mondtam.
- Nem emlékszel? - nevet fel, mire egy jóleső borzongás fut végig rajtam.
- Nem igazán - hajtom le a fejem, és inkább a cipőim orrát kezdem bámulni.
- Mikor félálomban felcipeltelek a lépcsőn, te nyomtad a kezembe a telefonod. Valamilyen Harryről magyaráztál, de nem értettem pontosan, hogy mit szeretnél, ezért inkább rád hagytam. Később, miután sikerült átöltöznöd, teszem hozzá egyedül, újra a kezembe nyomtad a telefonod, és követelted, hogy cseréljünk telefonszámot.
Az elszörnyedt arcomat látva még jobban felnevet, mint az előbb.
- Ne haragudj, álmomban szoktam hülyeségeket csinálni - szabadkozom, mire egy édes mosoly terül szét az arcán.
Különösen jól szórakozom Colin társaságában, s bár rövid utat teszünk meg, nagyon sok mindent megtudok róla, és pár információ morzsát én is elszórok neki.
- Nos örültem, hogy találkoztunk - vallom be neki, mikor az albérletünkhöz érünk.
- Remélem, hogy a későbbiekben is összefutunk majd - feleli, én pedig már nyitnám is ki a kaput, mikor megállít.
- Mi lenne, ha kicsit bemennénk hozzád? - kérdezi, én pedig hirtelen lefagyok.
- Sajnálom, de nem lehet. A lakótársaim nem nagyon szeretik, ha idegenek vannak nálunk - hebegem.
- Nem vagyok idegen.
- Számukra az vagy, és ami azt illeti, én sem ismerlek annyira.
- Akkor mi lenne, ha bemutatkoznék azoknak a titokzatos lakótársaknak, akik nem szeretik az idegeneket?
- Nézd Colin, nagyon bírlak, de van néhány dolog, amiről nem beszélhetek - hadarom, s mielőtt még bármit is mondhatna magára hagyom őt, és a megválaszolatlan kérdéseit. Gyorsan haladok a kis ösvényen, a bejárati ajtó kitárul előttem, de senki sem lép ki rajta, úgy tűnik valamelyik fiú igyekszik a segítségemre sietni, s mielőtt még oda érhetnék feltűnik, hogy az ajtó melletti ablak függönye megmozdul. Persze, hogy leskelődtek, valaki állandóan az ablakban szobrozik, és azt várja mikor jövök haza, ha már ők nem jöhetnek ki, ez már a szokásukká vált. Ebben az esetben viszont nem bánom. Belépek, s mikor Harry becsukja mögöttem az ajtót, felkapcsolja a villanyt is. Nem kell sok, hogy észrevegyem, a többiek egy egész erődöt vertek az ablak elé. A székek mellett, üdítős üvegek, és üres zacskók hevernek a földön. Nevetnem kell, ahogy elképzelem, ahogy itt ücsörögnek, és azt várják, hogy történjen valami.
- Kivel jöttél?
- Ő a barátod?
- Miért nem meséltél nekünk róla?
Már szinte fulladozom a kérdéseikben, azonban mégsem válaszolok, a konyhába igyekszem, és a pultra helyezem a még viszonylag meleg kakaókat. A fiúk, úgy ülnek körbe, mintha tábortűz lennék, s amíg a forrócsokijaikat iszogatják beavatom őket a részletekbe.
- Ő az a Colin, akiről pár napja meséltél? - Niall szemei elkerekednek, mikor felismeri a srác nevét, én pedig bólintok.
- És együtt vagytok?
- Nem, és ahogy kinéz a helyzet nem is leszünk.
- Én már annak is örülök, hogy nem hagytad magad - mondja Louis, mire kicsit meglepődöm. Ritkán látom őt komolynak, hiszen mindig ő az, akivel csak a hülyeségek miatt élvezzük egymás társaságát.
Egy halvány mosolyt eresztek meg feléjük, majd szótlanul csusszanok le a székemről. felsietek az emeletre, és meg sem állok a fürdőszobáig. Elmondhatatlanul fáradtnak érzem magam, és most mindennél jobban vágyom egy forró fürdőre és egy pihentető alvásra. Nem történt semmi sem, senki sem került veszélybe, én mégis úgy érzem, mintha egy hatalmas teher nehezedett volna a vállamra az elmúlt órák alatt.
Már alig bírom nyitva tartani a szemeimet, mikor felöltözve az ágyamhoz botorkálok. Fél szemmel ágyazok meg magamnak, s mint egy zsák, úgy dőlök be az ágyba. Talán, már át is adnám magam az álmok világának, mikor halk kopogást hallok. Az ajtó kinyílik, és a váratlan vendégem mellé egy kérdés is társul.
- Bejöhetek?

06.- rész

Sziasztok! :)
Először is bocsánatot szeretnék kérni, abban a hitben voltam, hogy a rész már teljesen készen van, arra várva, hogy megosszam veletek, de szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy legalább a fele még vissza van. Másodsorban megszeretném köszönni azt a sok visszajelzést, amit az előző résznél kaptam, hihetetlen mennyire jól esett, nem találok szavakat, köszönöm szépen! <3
Magáról a részről pedig nem mondanék semmit, csak a szokásosat, borzasztóan rövidnek találom.
Remélem mindenki egyben túlélte az első hetet, a továbbiakhoz pedig kitartást!
Jó olvasást! :)
Nonci.xx

- Jobban érzed magad? - kedvesen szól hozzám, annak ellenére, hogy én nem voltam az velük az elmúlt órákban.
- Fogjuk rá - motyogom az orrom alatt, s megemberelem magam, beljebb lépek, de a hűtőig már nem jutok el. Megfogja a karom, és az asztalhoz vezet.
- Kicsit sápadtnak tűnsz, majd én csinálok vacsorát - válaszolja a fel nem tett kérdésemre, miközben egy pohár baracklevet tesz le elém. Minden mozdulatát figyelemmel követem. Gondosan felszeleteli a paradicsomot, kisebb darabokra csipkedi a saláta leveleket, répát reszel, a serpenyőbe teszi a csirkemellet. Ha nem mondtam volna el napokkal ezelőtt, hogy salátafüggő vagyok, most egy külső szemlélő szemszögéből úgy tűnne, mintha a háziállatainak készítene vacsorát.
- Niall miért vagy ennyire kedves velem? - csupán ez az egyetlen, ami kijön a számon.
- Miért, milyennek kellene lennem? - felvont szemöldökkel fordul felém, miközben egy tálba pakolja a zöldségeket, és öntetet önt rá.
- Nem tudom, ha kiborulok és kinyitom a számat, akkor az emberek általában elkönyvelnek egy bunkó, antiszociális seggfejnek.
- Mi nem tartunk bunkó, antiszociális seggfejnek, legalábbis én biztosan nem, és a nyakamat tenném rá, hogy a többiek sem - a mosolyában van valami ami megfog, egy különös érzés költözik belém, amit nem tudok hova tenni, mindenesetre nagyon jól esik a mellett, hogy a tegnapi viselkedésem után is képes szóba állni velem.
- Inkább csak be kellene fognom a számat - motyogom az orrom alatt, majd elveszem a felém nyújtott tálat, s a számba nyomok egy kisebb adagot a salátából, amivel egy kis időt nyerhetek magamnak.
- Szerintem pedig Liam hajlandó megbocsájtani neked, ha megígéred, hogy nem hozod ránk többé a frászt. Tudod, nem csak ő féltett téged tegnap este.
Először nem értem miről beszél, percekig bámulok magam elé, amíg próbálom kitalálni, miért okozott nekik ekkora pánikot az, hogy elmentem itthonról. Aztán leesik, nem aludtam itthon, és erről nem szóltam nekik.
- Úristen, teljesen elfelejtettem! - ha nem fájna a fejem, most biztosan a homlokomra csapnék. - Amikor haza indultam, egy srác leöntötte a ruhámat, aztán felajánlotta, hogy hazahoz, de én elaludtam a kocsijában, ezért az éjszakát nála töltöttem. Nem akartam kimaradni éjszakára, de szerencsétlennek nem mondtam meg a címem, ezért nem tudott mit csinálni - annyira hadarok, talán nem is biztos, hogy érti miről is beszélek. Kezét a hátamra simítja, látom az arcán, hogy próbál nem vigyorogni, de a mosolya mégis ott bujkál az arcán.
- Nos örülök, hogy nem az utcán töltötted az éjszakát, viszont remélem megkímélsz a részletektől, nem érzem szükségét további magyarázkodásokra - csaknem félre nyelek, mikor a szavai elérnek az agyamig, s miután ismét levegőhöz jutok, újra magyarázkodni kezdek. Tudtam, hogy félre érti.
- Nem feküdtem le vele, legalábbis nem hiszem - most már nekem is sikerül elmosolyodnom, és érzem, hogy ezt egy ideig hallgatni fogom még felőle. Kisebb szócsatába keveredek vele, tudom, hogy direkt csinálja velem, de valamiért jól esik, és, ha jobban belegondolok örülök is neki, hogy ennyi idő után már őt is közelebb érezhetem magamhoz.
A nevetésem azonban mégis hamar eltűnik, mikor Liam is megjelenik a konyhában. A jókedvem hamar elmúlik, elmegy az étvágyam, és talán még egy kicsit hányingerem is lesz. Mindig is rosszul kezeltem a konfliktusokat, inkább menekültem, minthogy megbirkóztam volna velük. Éppen ezért történik az, hogy most sem szólok semmit, tudom, hogy bocsánatot kellene kérnem, amiért olyan durván válaszoltam neki, de a szavak a torkomra fagynak. Nem nézek rá, a tekintete pedig lyukat éget a hátamba, a közérzetem pedig csak akkor lesz jobb, mikor ismét kettesben maradok Niallel.
- Hé, minden rendben? - hirtelen kapom fel a fejem, a kérdése meglep.
- Igen, persze - felelem, és talán egy mosolyhoz nem hasonlítható grimaszt is eleresztek.
- Kérdezhetek pár dolgot? Nem akarok tolakodó lenni, csak úgy érzem, hogy ha már idekényszerültünk, és semmi kedvünkre valót nem csinálhatunk, legalább segíts lekötni a felesleges energiáim - mintha idegesnek látnám, mikor felteszi ezt a kérdést. A körmét kezdi rágni, és úgy magyarázkodik, mint akit most kaptak rajt valami borzalmas dolgon.
- Miért ne kérdezhetnél? Viszont ne kérdd, hogy meséljek magamról, mert ebben borzalmas vagyok, sosem tudom, hogy ilyenkor mire kíváncsiak az emberek, és azt sem, hogy mit mondhatnék magamról - felelem, mire végre látszólag megnyugszik és felnevet. Felhúzom a lábaim, egészen kicsire kuporodom össze a széken, miközben lélekben felkészülök a legrosszabbra, annak ellenére, hogy mindössze néhány ártatlan kérdésre kell választ adnom.
Percekkel később sikerül megnyugodnom, s annak ellenére, hogy sok dolgot igyekszem magamban tartani, talán ugyanannyit is árulok el neki.
- Milyen szakon vagy? - érkezik a következő kérdés.
- Művészeti ágon indultam el, de jobban járok, ha ezen kívül többet nem árulok el, az emberek ilyenkor faggatni kezdenek, és furábbnál furább dolgokat kérnek tőlem.
- Szóval akkor ez egy örök rejtély marad?
- Egyelőre biztosan, amúgy az ilyesmi dolgaimat itthon tartom, de teljesen biztos vagyok abban, hogy előletek tökéletesen sikerült elrejtenem mindent - felelem büszkén, egészen szórakoztatónak találom a felháborodását, de a nyakamat tenném rá, hogy több színészkedést visz ebbe az egészbe, mint valós felháborodást. - A megoldás a részletekben rejlik - teszem hozzá, hátha ezzel megnyugszik, több segítséget azonban nem tudok adni neki, és úgy tűnik nem is érdekli már annyira a dolog, vagy csak annyiban hagyja, mert feltesz egy újabb kérdést, aminek már semmi köze sincs a szakmámhoz.
- Javíts ki, ha tévedek, de én eddig abban a hitben éltem, hogy a művészek a külsejükkel hívják fel magukra a figyelmet, rajtad azonban semmilyen tetoválást, vagy piercinget nem láttam még és a hajad sincs valami egészen szokatlan színre festve.
- Tudod, ha iskolába jársz, nem igazán van időd dolgozni, és ha albérletben laksz, nemigazán marad pénzed hajfestegetésre és tetoválásokra - válaszolom.
Egészen jól érzem magam a társaságában, de az én életemben nem igazán jut hely a boldogságnak, és ezt jelen esetben a csengő hangja bizonyítja be. Átveszem a csomagot, amiről időközben meg is feledkeztem, majd visszasietek a konyhába.
- Ne haragudj Niall, de hív a kötelesség - tördelni kezdem az ujjaim, miközben az arcát fürkészem.
- Mik azok? - bök a csomag felé.
- Drótok.
- Ez is ahhoz tartozik, amiről nem tudhatok? - kérdezi, de még mielőtt válaszolhatnék neki, már a doboz körül legyeskedik, kicsomagolja azt, majd hümmögve szemügyre veszi a csomag tartalmát.
- Igen - felnevetek. - De megígérem neked, hogy ha elég bátorságom lesz hozzá, beavatlak.
- Remélem tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz - az arca hirtelen válik komollyá.
- Tudom, és köszönöm - mosolyodom el, a következő pillanatban pedig nem tudom mi történik, nem tudom, hogy miért csinálom ezt, de már ott állok előtte, egészen közel hozzá, és ez pont elég ahhoz, hogy a karjait körém fonva húzzon magához.
Elmondani sem tudom mennyire jól esik az ölelése, és talán a közelsége is. A tenyere megnyugtatóan simít végig a hátamon, és lehet csak képzelődöm, de mintha egy puszit is adna a hajamba.
- Semmit sem kell megköszönnöd - feleli, mikor elenged, a hűtőhöz lép, kivesz egy üveg ásvány vizet, ezek után pedig, mint aki jól végezte dolgát magamra hagy. Felfogni sem tudom, hogy jelen pillanatban mit érzek, kissé bódult állapotban, valószínűleg kipirulva halászom elő a nadrágom zsebéből az aprócska kulcsot, majd az asztalon lévő dobozt felkapva, a pinceajtóhoz sétálok. A dobozt a sarokba teszem le, én pedig az asztalhoz ülve veszem szemügyre, mit alkottam a héten. Az érzéseim teljesen bizonytalanok, és a józan ész is úgy tűnik magamra hagy. A tudat, hogy képes voltam megnyílni egy idegen ember előtt, még akkor is, ha csak teljesen átlagos dolgokról beszélgettünk, boldoggá tesz. Mintha egy nagy terhet vettek volna le a vállamról.
Visszamegyek, és az ajtót belülről zárom be, kizárva innen a fiúkat, és bezárva magam a kis titkommal. Kissé bizonytalannak érzem magam néhány dologban, egyet azonban mostanra már biztosan tudok. Bocsánatot kell kérnem Liamtől.